Magamról I.

Kicsit szerencsétlen felület ez a blog, mert naplószerű, és nem igazán ad lehetőséget olyan bejegyzésekre, amelyeket nem szeretnék elhelyezni az időfolyamban, hanem csak úgy, önmagukban tenném őket közzé. Szóval, Kedves Olvasó, most, úgy másfél évvel a webnapló írás kezdete után, úgy éreztem, hogy egy hosszabb bejegyzésben megismertetnélek azzal, hogyan lettem informatikus, hol tartok és merre haladok ezen a síkos pályán.

 

Az első, számítógéppel kapcsolatos élményem 1985-ben történt. Az általános iskolánk a hetedik-nyolcadik osztályosok két kis csoportjának számítástechnikai szakkört szervezett. Ez annyiból állt, hogy egy csoportban voltunk nyolcan, volt egy oktatónk, és volt egy méregdrága Commodore 64 gépünk floppy egységgel, szalaggal és nyomtatóval. Háromhetente egyszer, csütörtökön fél öttől fél nyolcig tanultuk a programozás alapjait. Pontosabban csak este hétig, mert az utolsó fél órában játszottunk.

A játék nem kötött le, de a programozás lenyűgözött. Imádtam, minden házi feladatot megoldottam, és ötször olyan gyorsan is haladhattunk volna, ha a többiek nem éppen fordítva viszonyulnak a témához: őket a programozás kevésbé érdekelte, a játék annál inkább. Az év vége felé egy kb. 350 soros programot írtam kockás füzetbe, amit hősiesen begépeltünk, és le is futott. Mire az oktató mondta, hogy „nehogy könyveket vegyél, mert nem éri meg” addigra már vagy hatot-hetet beszereztem. Visszatekintve ez azt jelenthette, hogy a kis falusi könyvesboltunk összes létező számítástechnikával kapcsolat könyvét hazavittem.

Nem mondom, hogy nem ötleteltem a szüleim előtt egy számítógép beszerzéséről, az ára azonban az ötletet az „elvi lehetőség” kategóriájába száműzte. A faluban otthonra talán csak egyetlen gyereknek vettek gépet, az sem Commodore 64, hanem csak egy VC20-as volt de perifériák – nyomtató, szalag és floppy – nélkül a programozás egyenlő volt a homokba írással.

Nyolcadik féléve körül, ahogy azt ilyenkor kell, beadtuk a felvételi kérelmemet a megye legjobb (s akkor még az országban is az első 25 között jegyzett) gimnáziumába. Itt végzett az unokabátyám és az unokanővérem is, jó hely volt. Nem sokkal később a gimnázium igazgatója telefonált, és elmondta, csak akkor tud kollégiumi férőhelyet biztosítani, ha vállalom, hogy az általános tagozat helyett orosz nyelvi tagozatra iratkozom. Jó voltam oroszból és jobb valamiből többet tanulni, mint kevesebbet, simán belementünk. Később kiderült, hogy az osztály egyik fele orosz- a másik némettagozatos. Ha a mai eszemmel kell ezt a közjátékot értékelnem, akkor valószínűleg az történhetett, hogy az iskola – felismerve az igényeket – német nyelvi tagozatot szeretett volna indítani. Vélhetőleg azonban a párt utasítására ebből orosz-német tagozat lett. Míg a németre ötszörös volt a túljelentkezés, addig az oroszra fogdosni kellett a gyerekeket. Hát így lettem oroszos. És mi köze ennek a számítástechnikához? Egyszerű: mivel az orosz nyelv kötelező volt, az volt mindenkinek az „első nyelve”, még a németeseknek is. Az osztályunk németes fele németet „választott”, ezért az oroszosoknak – szemben az általános szakkal – nem volt lehetősége megválasztani a második idegen nyelvet. Egynegyed osztálynak nem tartanak órát. Így aztán beleszorultam abba a helyzetbe, hogy a gimnázium alatt németet kellett tanulnom. Naná, hogy angolt szerettem volna.

Később kiderült, hogy még egy komoly hátránya volt a nyelvtagozatnak. A velünk párhuzamos osztályok egyike matematika tagozatos volt, s bizony működött a skatulya: a matekosok mentek számítógép szakkörre, az oroszosok meg nem. A szűkös erőforrásokat inkább nekik tartották fenn, még ha ez a szűkösség azért sokkalta jobb volt, mint annak idején Karádon. Két embernek jutott egy gép, Commodore 64 perifériákkal együtt. És a programokat el lehetett menteni. Hát ebből a „kánaánból” kimaradtam.

A kollégiumban volt ugyan számítógép (HT 1080Z, Primo) nyüstöltem is őket, de egymagában az ember nem sokra jut – olyasvalakit meg nem találtam, aki a hónom alá nyúlt volna. Tudtam is én, hogy nekem a hónom alá kell nyúlni! Érdekelt a programozás, ahogy érdekelt sok minden más is: irodalom, történelem és a kémia. Elsőben még az Irinyi versenyen országos döntőbe is bejutottam. No, ha ilyen jól megy ez a kémia, gondoltam, akkor elmegyek vegyésznek. Ebben maradtam magammal, a szüleim úgy gondolták, hogy válasszak én, csak egyedül az osztályfőnököm (mellesleg a kémiatanárom) csóválta a fejét, menjek inkább ügyédnek: jól és sokat beszélek. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz, beadtam a jelentkezésemet Veszprémbe. A felvételi tájékoztatóban nyomdahiba volt és a nehézvegyész szak helyett a szervezővegyészeknél tüntettek fel specializálódási lehetőséget harmadév után. Így lettem szervezővegyész hallgató.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a nehézvegyészek osztódhatnak majd, én egy „kisebbséghez” kerültem. A vegyészethez a kedvem fokozatosan erodálódott, mert a középiskolai kémiát tudtam és szerettem, de azért az más, mint a vegyészmérnökség. Viszont hamar rájöttem, hogy kapóra jött a szervezőség.

A „szervező” egy kissé megmosolyogtató fogalom, (Magyarországon) a hatvanas évek terméke és a 68-as gazdasági nyitáshoz kapcsolódik, azután hoztak létre a vállalatoknál szervezési főosztályokat. Ezek később „szervezési és számítástechnikai” még később „Számítástechnikai” vagy „Informatikai” főosztályokká alakultak (bővültek?). Erről külön disszertációt lehetne írni, de gondolom már kapisgálható, miért is tetszett ez nekem.

Persze a „szervezés” ennél sokkal szélesebb diszciplína, nekem ez az ága tetszett. És akárcsak a hajdani szakkör esetén, most is belevetettem magam mindenbe, ami számítástechnika volt. Minden szabadidőmben (meg amíg nyitva volt), a számtech laborban programoztam Pascal nyelven. Sikerült megismernem olyan embereket, akiknek nem derogált elmagyarázni a kezdőnek, hogyan működik egy PC; a Norton Commandert és az ékszer szövegszerkeszőt és a Windows 3.1-et egymagam emésztettem meg, és nem értettem miért kell DOS parancsokat használni, ha az NC mindent tud amúgy is.

Egy idő után itt is kiütközött két gyengepont: továbbra sem sikerült „guruk” közé kerülnöm, azok ugyanis a villamosmérnökök meg a későbbi „Műszaki Informatikusok” közül kerültek ki. Nem volt „mesterem”, aki segített volna, információval látott volna el, azt mondta volna, hogy „ennek meg ennek nézzél utána” stb. Internet akkor még nem volt az egyetemen sem, vagyis, legfeljebb ha tucatnyian használták ’91-92 környékén.

Másrészt krónikus információ- és erőforráshiányban szenvedtem a hálózatokkal kapcsolatban, pedig éreztem, hogy azt kellene nagyon tudnom. ’92 vagy ’93 nyarán épült ki a kollégiumi LAN, de minden igyekezetem ellenére nem vettek be az építők (és így később a rendszergazdák) csapatába sem. Bármennyit tanultam, valahogy mellékvágányon éreztem magam. A profikhoz képest programozónak kevés voltam, rendszergazda ismereteim nem voltak, csupán az irodai szoftverekhez jutottam hozzá – azokat ismertem is alaposan. Ebben az is segített, hogy ’93 nyarára – öcsém pénzéből – végre PC-t vettünk otthonra, és így lehetett DOS-t, meg Windowst telepíteni, Word-öt, Excelt használni, és MS Access-t programozni.

Az egyetemen kaptunk képzést adatbázis kezelésből. Eléggé nevetségeset, de legalább annyit tudtam, hogy mi az, hogy tábla, meg index, meg egy-több kapcsolat. Az Access nagyon megtetszett, főleg az adatszerkezet-tervezés. Ebből írtam a diplomámat is. Később eladtam a tudásomat, és egy tagnyilvántartót tervezem a Veszprémi Iparkamarának. Végül nem sokáig használták, de nekem fizettek. Édesapámnak is írtam egy nyilvántartást, a mai napig használja, pedig az Access 2.0-ból folyamatosan konvertálgattuk a mostani 2003 verzióig.

Ezzel együtt a programozás és adatbázis-tervezés utólag csak egy kaland maradt. 1995 őszén, a Bokros-csomag dübörgése közben, szinte álláskeresés nélkül elhelyezkedtem a balatonfűzfői Nitrokémia Rt. Informatikai főosztályán, mint rendszerszervező. Eredetileg azért vettek fel, hogy az ott már korábban bevezetett SYMIX ERP rendszert támogassam majd. Csupán néhány apróság kellett volna és én remek ERP szakértő lehettem volna. Ezen apróságok: feladat, cégfolyamatok megismertetése, némi megvezetés. Belecseppentem egy privatizáció előtt álló, pusztuló nagyvállalat informatikai életébe. Ha találtam magamnak feladatot, az jó volt, ha nem, azt se vette volna észre senki.

A szerencse mellém állt: érkezésem előtt, június-július táján vettek egy új, Intel processzoros szervert, amelyen egy Windows NT Server 3.51 futott. Pontosabban egy egész BackOffice 1.5-ös csomag került a céghez, SQL 4.2-vel, MS Mail 3.0-val, és SMS 1.0-val. Bónuszként kaptunk (vettünk?) egy egyéves TechNet előfizetést. A munkába állásomat követően pár nappal pedig érkezett kb. 35 noname PC, Windows for Workgroups 3.11-el szerelve, hogy a szerverből meg a PC-kből együtt „Irodai rendszer”-t alakítsunk ki. Az egész témát némi szkepticizmus lengte körül mind az informatikusok, mind a felhasználók részéről. A szerver nem is került be a nagy gonddal megépített, DG Unixokkal és EMC tárolókkal megtöltött szerverterembe, páriaként egy irodában dohogott.

Hirtelenjében annyi feladatot láttam magam előtt, hogy ki sem látszottam belőle. A SYMIX tanulás húzódott, halasztódott, mert Office 4.2-t kellett felrakni a gépekre, ki kellett adni őket, a felhasználók ügyes bajos kérdéseire kellett választ találni, közben tanulni, mi az, hogy hálózat, meg protokoll, meg broadcast. Ja, az angol nyelvről nem is beszélve. (Az nem volt teljesen idegen, de a történetből kihagytam ezt a részt.)

6-tól 2-ig lótottam futottam, kettő és négy között a Windows for Workgroups 3.11 Resource Kit egyes fejezeteit nyomtattam, hogy aztán este azokat olvassam (és szótárazzam) meg ha lehetséges, akkor megtanuljam. Végre volt „mindenem”: információ a TechNet-ben, erőforrás (rengeteg PC és egy szerver, amivel lehetett ismerkedni), és még idő is viszonylag, főleg délután meg este. Egy éven keresztül így dolgozni és tanulni, így azért már sok ragadt rám. Mesterem továbbra sem volt, de legalább hagyták, hogy azt csináljam, amit megkedveltem. Tíz hónap után már rengeteg fogalommal tisztába voltam, és megértettem, milyen amatőr módon fogtunk neki ennek a PC-s hálózatnak, meg azt is, hogy milyen kincs lehet az SMS. Elkezdtem tervezni, hogy DHCP-t, meg WINS-t rakok fel a szerverre, készítek egy automatikus telepítést stb. Rájöttem, hogy amit szeretnék, az több hatáskört, nagyobb rálátást igényel, még inkább: az üzlettel szorosabb kapcsolatot, nem pedig bezárküzást egy elefántcsont toronyba. Ennek szellemében kinéztem magamnak egy másoddiploma szakot: a közgázon akkoriban indult az „Informatikai menedzser” kurzus. Az egészből nem lett semmi: elvittek katonának.

Pechemre az utolsó olyan sorozásba kerültem, amely még 365 napig volt katona – és a seregben minden nap számít. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem tartalékos tiszti képzésre mentem, ahogy egyetem után vinni szokták az embert, hanem „rendes” katona voltam. A diploma nagyon-nagyon fénylett egy ilyen közegben, hamar „irodára kerültem”, hogy ott reggelente a tiszteknek kávét főzzek, bediktáljanak nekem néhány táviratot (E-mail sehol…) no, meg az aláírnivalókat egy nap egyszer a zászlóalj parancsnokhoz bevigyem. A számítástechnikai tudásomnak is hamar „hasznát vették”. A T(itkos) irodában töredékezettség-mentesítettem a PC-ket, meg olyasmit csináltam, hogy 1,2 MB-os floppyról áttettem az fájlokat egy 1,44 MB-osra. Erről majd máskor. Az egy évet arra használtam, hogy szívósan és módszeresen angol középfokúra készültem. A szolgálat vége felé közeledve azután beadtam a vizsgára jelentkezésemet és csont nélkül, elsőre sikerült is a vizsgám (elvégre a barátnőm, a későbbi feleségem angol tanárpalánta volt Veszprémben J)

A katonaság alatt szakmai értelemben egyetlen – de annál inkább fontos – esemény történt: a 25-ik születésnapom előtt megfogalmaztam magamnak, hogy mi szeretnék lenni. Íme:

 

Olyan információ-technológiai menedzser szeretnék lenni, aki képes bármely intézmény vagy vállalat bármilyen típusú információs rendszere részének vagy egészének tervezésére, kivitelezésére, működtetésére és irányítására.

 

Egy év után visszatértem Fűzfőre, ekkor 1997 szeptemberét írtuk. A kollégák azzal voltak elfoglalva, hogy Internet Explorer 3.0-át raktak fel a gépekre: mindenki internetezni akart, dúlt a böngésző-háború, a Microsoft meg ingyen adta a saját szoftverét. Új kollégákkal is találkoztam, egyikük Kovács Krisztián barátom volt, aki akkor fejezte be győri informatikusi tanulmányait. Szakmai értelemben nagyon gyorsan egymásra hangolódtunk, és olyan dolgokat csináltunk, mint WfW 3.11 automatikus telepítés Office 4.2-vel együtt, meg levelező kliensek összevonása, hogy ne kelljen külső és belső levelezésről beszélnünk stb.

Én tovább tanulgattam, előkerült a Network Monitor, s be kellett látnom, hogy a hálózathoz közel sem értek annyira, mint amennyire kellene. Rengeteg hiábavalósággal bíztak meg: üzemeltessünk központi faxot, de Windows for Workgroups 3.11-es gépen. Legyen vírusvédelmünk, de az addigra több mint 200 fölé növő PC parkból csak harmincegynéhányra kerüljön szoftver – „a többiek le vannak sz..va” – hogy pontosan idézzek. Állandó gondot okozott a hardver és szoftver-leltár: az SMS 1.0 felejthető teljesítményt nyújtott még ekkor ezen a téren, kézzel pedig, az állandó változás miatt, kezelhetetlen helyzet alakult ki. Nekiugrottam ugyan egy Access adatbázis megtervezésének, de állandó gondba voltam, hogy mennyire legyen részletes a hardver leltár: az aprólékos adatok túl sok rögzítési időt vettek volna igénybe, cserébe megalapozott műszaki frissítési döntéseket lehetett volna hozni. Az elnagyolt adatok elegendőek lettek volna statisztika készítéséhez, de a napi munkámat nemigen segítették. Egy idő után – a TechNet olvasmányaim ebben mindegyre erősítettek – egyre inkább azt éreztem, hogy én több vagyok annál, mint egy széthulló, rossz munkamorállal rendelkező cég poros kis IT csapatában hiábavaló módon álmodozzam megoldásokról. A végső lökést az adta, hogy nem támogatta a cég a továbbtanulásomat. Elhatároztam, hogy váltok. (A dologgal nem voltam egyedül: megbeszéltem Krisztiánnal, ha tudok egy jó állást, szerzek neki helyet magam mellett.)

1998 szeptemberében kerültem az Expertus-hoz. Több fizetéséért, nagyobb feladatokért, gondoltam akkor. A próbaidőm három hónap lett, ezalatt könyvből Windows NT 4.0 server MCP vizsgát kellett letennem. Ez tetszett nekem. Az már nem, hogy kiderült, ezt a céget a Scientológia alapítója által lefektetett „vállalatirányítási elvek” szerint vezetik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a csapat fele dolgozott, a másik fele Scientológiát tanult és „tanfolyamokat” szervezett azoknak, akik dolgoztak. Ezek a tanfolyamok rettenetesek voltak. Tanultunk például „szövegértést”. (Akkoriban már vagy öt-hat éve szinte csak filozófiát olvastam, úgy éretem, talán ezt nem kellene…). Elolvastunk egy mondatot, amely névelővel kezdődött. A tanfolyamvezető elmagyarázta, hogy akkor értjük meg a mondatot, ha minden egyes szót megértünk. Feltette az első kérdést: mit jelent, hogy „A”? Belépésemet követő harmadik napon határoztam el, hogy váltani fogok. A hóvégi fizetés mindezt csak megerősítette bennem: sem nem annyi, sem nem úgy, ahogy megállapodtunk.

Két dolog zavart rettenetesen: egyrészt nem volt munkám. Nem baj, addig tanultam, haladtam a magam útján. Csakhogy döntést hoztak arról, hogy a fizetésem mitől függ majd: „minőségügyis” lettem, a fizetésem pedig az árbevételre jutó reklamációk száma alapján állapították meg. Akik ismernek, tudják, hogy nyugodt ember vagyok. Az engem mérő paraméter viszont reggelente rendes hasgörcsöket okozott. Bandukoltam át Veszprém szép viaduktján, és azon gondolkodtam: „Úristen, mit fogok ma csinálni, hogy rendes fizetésem legyen.” Ezzel együtt a vizsgám elsőre sikerült, a főnököm, aki velem együtt vizsgázott, elhasalt. MCP lettem.

A harmadik hónap vége felé felhívott egy fejvadász, épp a főnököm előtt álltam. Annyit mondott a telefonba, hogy a nevem bemondásával jelezzem, ha alkalmatlan a hívás. Megtettem, de az ügyvezető előtt és annak füle hallatára megbeszéltünk egy másik időpontot a telefonálásra. Itt aztán kiderült, hogy egy székesfehérvári állásra kellene ember. Igent mondtam, és így összehoztak nekem egy találkozót Léber Zoltánnal a MAL Rt. Informatikai Igazgatójával. November 19-én jártam először a MAL székházban, s a lépcsőn felfelé beleéltem magam, hogy talán éveken keresztül járkálok majd ezeken a fokokon.

Léber úrral jól sikerült a találkozó: úgy éreztem, hogy egy profival találkoztam. Azonnal összetegeződtünk, nem kertelt, a lényegre tért, figyelmesen hallgatott engem. Meglepődtem, amikor hirtelen angolra váltott, de jól vettem az akadályt, vagy tíz percet társalogtunk így. Végül megkérdezte, hogy a két általa felajánlott állás közül, melyiket választom: az első egy ERP rendszer-támogató, a másik egy IT-Infrastruktúra szakértő volt. Átvillant a fejemen: MOST választok végleg szakmát. Úgy döntöttem, hogy inkább az infrastruktúra. Hamar megegyeztünk a bérről is: olyan fizetést kaptam, amilyenről álmodtam.

Másnap, pénteken (20-án), megérkezett az MCP csomagom. Ünnepélyes keretek között, amerikai ovációszerűséggel adta át az ügyvezető, és nagyon boldog volt, hogy végre sikerült szerezni egy olyan embert, aki meg is tudja csinálni azt, ami a piacon igény.

Ováció ide vagy oda. Hétfőn felmondtam. Nem szeretem megbántani az embereket, még akkor sem, ha ők egyébként nem bánnak velem jól. Egyszerűen így jött össze. November 30-tól a MAL Rt. „Informatikai szakfelelőseként” dolgoztam Székesfehérváron. (A MAL Rt. Informatikai Igazgatóságán egyetlen egy alkalommal bíztak meg fejvadász céget, hogy embert keressen. Ez cég összesen három hónapig tevékenykedett.)

2 Responses to Magamról I.

  1. Petrenyi Jozsef says:

    No, megy ez.:)
     
    "A felvételi tájékoztatóban nyomdahiba volt és a nehézvegyész szak helyett a szervezővegyészeknél tüntettek fel specializálódási lehetőséget "
    Ez annyira jellemző arra az időszakra.:) Valószínűleg ez ugyanaz a tájékoztató lehetett, amelyből a sokadik olvasás után sem tudtam kihámozni, mi a szösz lehet az a rendszer szak.
     
    "Nem volt „mesterem”, aki segített volna"
    Ezzel én is ugyanúgy voltam. Igazából soha nem is volt. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindenért magam harcoljak meg. Utat törni sem rossz.:)

  2. Gábor says:

    Ez egy klassz történet és ráadásul szerepelek is benne egy kicsit. Szeretem a nosztalgiázást és a visszaemlékezést.
    Gondolom bővebben majd a "Hogyan lettem MVP" című könyvben olvashatunk :))
    Csak így tovább!
     öcséd

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: