Magamról II.

A történetet ott hagytam abba, hogy bekerültem a MAL Rt.-hez. Mielőtt belevágnék a folytatásba, az előzőhöz szeretnék hozzáfűzni két apróságot.

Átolvasva a már publikált anyagot úgy tűnhet, mintha sokat keseregtem volna azon, hogy a középiskolában a sors orosz tagozatra vetett. Épp ez volt az az írás, amikor összegyűjtöttem, hogy (kizárólag az informatikai szál miatt) voltak szerencsétlen vonzatai a történéseknek. Ezzel együtt azonban egyáltalán nem bánom, hogy éppen akkor, éppen abba az osztályba kerültem. Válogatott társaság voltunk, jó közösség, nagyon jó tanárokkal. Szerettem oda járni, sőt, kicsit büszke is vagyok, hogy ilyen csapat tagja lehettem.

A másik fontos téma a „mester” kérdése. Ezzel a fogalommal még az egyetem alatt ismerkedtem meg, amikor Somogyi Ferenchez járhattam esténként filozófiai, szociológia, társadalmi témájú beszélgetésekre. A „mester” az, aki téged megvilágosít, vagy rávezet, hogy megvilágosodjál magad. Nem csak tapasztalt, de azt át szeretné adni, s nem csak át szeretné, de át is tudja, miközben a tudása nem lekezelő, nem fölényes. És még valami: a mester mindig személyes. Ezért aztán azt írtam, hogy nem volt mesterem. Viszont két nevet meg kell említenem, akik szakmai értelemben nagyon komolyan inspiráltak: Tarsoly Balázs és Szalontay Zoltán. A Microsoft Magyarország rendezte TechNet előadások nagyjából akkor kezdődtek, amikor felvettek a Nitrokémia Rt.-hez, így szinte az első pillanattól ott lehettem a szemináriumokon. Nagyon tetszett a magabiztosságuk, a széles látókörük és főleg az, hogy rendszerben – a vállalat egészében – gondolkodtak: ráébresztettek arra, aminek teljesen természetesnek kellett volna lennie: az „irodai rendszer” (így neveztük a Windowsos hálózatunkat akkoriban) nem csak úgy ott van a többi mellett, hanem nagyon is szervesen össze kell kapcsolni a nagygépes, Unixos stb. környezettel. EGY rendszer van csak, ha szabdaljuk, elrontjuk. Az ő előadásaik mindenképp rengeteg bíztatást, ötletet adtak, hogy mihez kezdjek, mit tanuljak. Az ő révükön kezdtem el a hosszabb White Paper-ek olvasását, s ez tette lehetővé, hogy később az Expertus-nál hamar MCP lehessek. Mivel a TechNet előadások ilyeténképpen meghatározó jelentőséggel bírtak az alapok összeszedésében, lehetséges, hogy elfogult vagyok, de azért kikívánkozik belőlem: nem véletlenül veszítette el a 90%-os piaci részesedését a Novell a hálózati szerverek piacán. A mai napig nincs Magyarországon (vagy nem tudok róla) olyan előadássorozat, amely képes ilyen mély technológiai ismeretek átadására, felvállalva szinte egyfajta néptanítást. A Microsoft azért lett naggyá itt (is), mert bőven és ingyen mérte az információt, előadásokkal, webhelyekkel, white paper-ekkel, stb. stb. Aki akart, IT mérnökké válhatott. Én pedig nagyon akartam.

És akkor most vissza a történethez. Előre bocsátanám, hogy a személyes szakmai munkám nagyon szorosan kapcsolódik a MAL Rt. informatikájának történetéhez, ezért néha óhatatlanul hosszabb technikai részleteket is el kell mesélnem, hogy látni lehessen, mikor mit és miért csináltam, tanultam, döntöttem stb.

1998. november 30.-án volt az első napom a cégnél. Vállaltam volna akár a buszozást is, de szerencsére volt egy kolléga, aki szintén Veszprémből járt be, így reggelenként ő vitt autóval, este pedig ő hozott haza. „Informatikai szakfelelős”-nek vettek fel, ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy rendszergazda lettem. Az első feladatom az volt, hogy az év hátralévő részében ismerjem meg minél inkább a MAL Rt. minden szerverét, rendszerét, telephelyét, világítsam át legjobb tudásom szerint, és „friss szemmel” tegyek jobbító javaslatokat. A főnököm jelezte, azt szeretné, ha „mi, itt a központban” irány- és példamutatók tudnánk lenni a többi telephely informatikusai számára. Belevetettem a munkába, hogy „irányt mutassak”. A MAL Rt. akkoriban még nagyon is tagolt vállalatokból, külön jogi személyekből állt. A bérelt vonal összekötött ugyan minket, és az informatikai igazgató szakmai befolyása is nagyon erős volt a leányvállalatoknál, de azért a közös ERP-t és a levelezést leszámítva minden cég maga alakította a rendszerét, ahogy az neki éppen tetszett, és elvileg még a munkáltatói jogok gyakorlása sem hozzánk tartozott. A székesfehérvári központ „megmondásait” nem mindig vették komolyan a telephelyek, tessék-lássék hajtották végre a technológiai jellegű utasításokat.

Január 4-én egy negyvenoldalas anyagot tettem le az IT igazgató asztalára. Nem csak minden tudásom feküdt előtte, de legalább 3 évnyi munka tervei, egy teljes, koherens koncepció. Az anyag a helyzetfelmérés után egy szervezeti változtatási javaslattal indított, majd sorra vette, hogy milyen technikai-technológiai problémákat kell felszámolni, hogy egységes és jó IT rendszer állhasson fel. Nem rejtettem véka alá, hogy centralizációban gondolkodom, és vezető szerepet kívántam magamnak a feladatok végrehajtásához. Megértettem azt is, hogy ezzel esetleg mások tyúkszemére lépek, mások szemétdombját nézem ki magamnak, egyszóval, hogy lesz némi szervezeti ellenállás. De mégis: olyan státuszban voltam ahol lehetőségem, de egyúttal kötelességem is volt a feladatok feltárása. Az IT Igazgató azonnal ütemtervet kért, és belevághattam a „fejszémet a fába”. Úgy éreztem, a főnökömmel egymásra találtunk.

1999 elején hat telephelyünk, hét NT4-es tartományunk volt (14 trust kapcsolattal), összesen csak három DHCP szerver és ugyanennyi WINS kiszolgáló. Mindehhez eltérő rendszergazdai eljárások, tervezetlenség, a szabványok hiánya vagy felrúgása – szóval mai szemmel kupleráj volt, nem is kicsi. Állandóak voltak az IP címütközések (ahol statikus címeket használtak), hol ment, hol meg nem ment a NetBIOS névfeloldás a telephelyek között, és kicsi, nem túl megbízható bérelt vonalon nagy kövér kliensek próbáltak a vállalatirányítási rendszerben dolgozni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy hüvelykujj szabály volt az NT4 Workstation-ök használata az Office 97-el, tehát a kor színvonalának megfelelő szoftverekkel dolgozhattunk, és ezeket még meg is vette a cég (ahogy azóta is mindent!!). Februárban beválthattam ígéretemet Krisztiánnak, a főnököm meghallgatta, és egy távozó kolléga helyére felvette. Így állt fel a csapat, legalábbis Székesfehérváron. Megkezdődhetett az alkotás. (Hogy mennyire az „elején” érkeztünk, azt jól mutatja, hogy a J.D.Edwards rendszer első éles zárása Krisztián hétfői munkába állását megelőző hétvégén történt.)

Azt gondoltam, hogy a legjobb stratégia a kommunikáció, ezért igyekeztem együtt és külön-külön is meggyőzni a telephelyi rendszergazdákat, hogy a központosítás jó dolog. Több-kevesebb sikerrel jártam. Volt, akit meggyőzött a személyiségem és úgy látta, hogy jobb valamerre menni, mint sodródni. Mások a munkahelyi frusztráltságukat (kevés fizetés; monoton munka, ügyetlen felhasználók) úgy vezették le (ki) magukból, hogy azt mondták: a(z IT) rendszer a rossz, különösen a Windows. Velük nemigen jutottam dűlőre. Elkezdtem bombázni őket „szabványokkal”, amit aztán számon is kértem tőlük. Ilyen volt a DHCP teljes körűvé tétele, a WINS rendbetétele és a replikációjának beállítása. Egy idő után teljes IP-címtartomány cserét kellett végrehajtanunk, mert néhol kifutottunk az eredeti C-típusú címmezőből.

Eközben elkezdtem egy NT4-es tartománykonszolidációt is, ami – a technológiai ismeretek fényében – meglehetős „tolakodás” volt. Az „egy account-tartomány több erőforrás-tartomány” modellt igyekeztem megvalósítani. Korábban még sohasem láttam több tartományt és azt gondoltam, hogy a szervezésük kvázi édes-mindegy. Aztán amikor megláttam, hogy az egyik fehérvári szerveren hogyan állította be az elődöm csoporttagsággal más tartományok felhasználóinak a jogosultságait, egyből leesett a tantusz, hogy miért is fontos ez. Rájöttem, hogy nekünk elég lenne egyetlen tartomány is, de ez „politikai” okokból nem volt kivitelezheztő. Annyit sikerült elérnem, hogy telephelyenként egy-egy tartományunk maradt. Jöhettek a telephelyi BDC-k, amelyek a központi tartomány gépei voltak. (Így már látszik a tolakodás, ugye J) És ha már ott egy gép „a központból” célszerűnek látszott az olyan „haszontalanságokat”, mint a WINS meg DHCP, szintén erre pakolni, hogy a menedzselésük egy kézben legyen.

Miután a technikai alapok körvonalazódtak (és a lótifutis IP-cím-ütközős, meg „nem elérhetők a központ szerverei” jellegű hibák eltűnésével) adódott a lehetőség a továbblépésre: a felhasználói fiókok bepakolása a központi tartományba. Újabb béka, amit le kellett nyeletni, de ez is sikerült. Hetekig tartott az átmozgatás, mert a munka nagyobb részét kézzel végeztük, de egyszer a végére értünk. Épp akkorra, mikor a Windows 2000 átállás aktuálissá vált.

Persze nem csak az alapokat kellett lerakni. Azt hiszem a Melissa volt az a vírus, még 1999-ben, amely az első világraszóló villámjárványt okozta, de akkor még úgy, hogy én is csak a Világgazdaságból értesültem pénteken a szerdai felbukkanásról. Akkoriban az antivírus rendszerünk annyiból állt, hogy a gépek többségén egyszer már telepítettünk Norton Antivírus 2.0-át, amelyeket azután körbejárkálva, kézzel lehetett frissíteni – vagyis azokkal soha senki nem törődött. A Melissa után (de még a fertőzöttségünk előtt) valamennyi rendszergazdát körbejárattam frissíteni, illetve elindítottunk egy kérelmet, hogy ennél valamivel jobb reagáló képességű rendszert használhassunk. Így váltottunk Norton Antivírus Corporate Edition 7.0-ra pár hónappal később. Ma is ezt a terméket nyüstöljük, csak most már a 10.0.2-es példányt.

Fontos feladatom lett a vállalati IT szabványok „kitalálása”, vagyis, hogy a lehetőségekhez mérten egységes eszköz- és szoftverparkunk legyen. A NAV CE csak egy példa volt a szabványosságra. A Windows-t, mint szabványt, nem én találtam ki, az még a főnököm ötlete volt. Hardver oldalon meghatározónak érzem, hogy olyan hálózati kártyát rendeltem el minden PC-be, amely PXE kompatibilis volt. Ez 1999-ben még eléggé feleslegesnek tűnt, s én sem tudtam pontosan, hogy a PXE mire való valójában, csak azt tudtam, hogy a Windows következő verziójában lesz majd egy automatikus telepítést lehetővé tevő komponens, annak használatához viszont PXE kell majd. Gondolkodjunk előre! Amúgy is tonnaszámra vettük akkoriban a PC-ket, jókor meghozott szabály volt ez.

Bővülni azért bővültünk, mert időközben az ERP rendszer bevezetését végző kollégák sem tétlenkedtek. A pénzügyi modul után jött a logisztika, még később pedig a gyártásütemezés. A folyamatok mind szélesebb körű lefedésével együtt az informatika is mind több helyre elért, a „fehérgallérosokon” túlnyúlva, „kékgalléros” művezetőknek kellett legalább alapszintű számítástechnikai tudást összeszedni. A funkciók növekedtével persze tárterületünk is kezdett csökkenni, ráadásul előjöttek az első teljesítény-problémák is. Akkoriban Digital Alpha szervereken, és azokhoz csatolt SCSI külső DAS tömbökön futott a JDE. Az operációs rendszerünk Windows NT 4.0, az adatbázis-kezelőnk pedig MS SQL 6.5 volt. A teljesítmény-hangoláshoz a Synergon segítségét kértük, akik elég profin hozták is, amit vártunk tőlük (miközben mi is rengeteget tanultunk a project alatt). A projekt zárultával kaptunk egy tevékenységlistát, mivel is javíthatnánk a válaszidőt. Íme: szeparáljuk az SQL Index, temp és log állományait külön lemezekre, váltsunk SQL 7.0-ra, váltsunk JDE verziót, bővítsük a sávszélességet a telephelyek között. Szép sorban neki is álltunk. A legemlékezetesebb akció az SQL 7.0-ra váltás volt. Ahhoz NT SP4 igényeltetett, gondoltuk egy SP4 feltelepítés nem kunszt, mégha Alphás NT-ről van is szó. Ja. Csak az úraindulás után kékhalál fogadott minket. Majd tizenkét órán keresztül nyüstöltük a szervert, hogy elinduljon. Volt ott tükörtörés, új rendszer telepítése, registry hack, sys állományok cseréje. Izzadtunk, de megérte. A siker megváltoztatott minket. Megértettem, hogy minden számítógép, legyen az akármilyen nagy és bonyolult, alapvetően mégiscsak hasonlít egymásra, a PC iskola jó iskola. Másrészt eltűnt belőlem a tisztelet a „szent tehenek” iránt. Nem volt már olyan rendszer, amelyhez ne mertem volna (ne mernék) bátran hozzányúlni, mert végre magam is elhittem, hogy ÉRTEK hozzájuk.

Időben még mindig 1999-ben járunk. Nem csak a Windows Server vonalon kellett helytállni, volt nekünk egy jó kis Exchange 5.5 rendszerünk is, amit akkoriban terjesztettünk ki egy leányvállalatunk, a KÖBAL felé. Az Exchange-et rögtön megszerettem. Valahogy sohasem éreztem bonyolultnak, még ha tudtam is, hogy az. Volt néha adatbázis hibánk, az ESEUTIL gyorsan a barátom lett, az is megesett, hogy a queue-ban ragadt néhány levél, megértük kicibálni onnan őket, mégis, az az emlékem az Exchange-ről, hogy viszonylag galibamentes szoftver. (A mentés ész az antivírus külön történet J) Szóval adott volt egy négy-telephelyes, négyszerveres Exchange 5.5 organizáció, lehetett tanulni azt is.

Egyáltalán: leginkább tanulni lehetett: A MAL-ban végre tényleg hozzájutottam minden információhoz és bő egy év alatt MCSE lettem. A szerver vizsgám már megvolt, amikor ideérkeztem, az NT Workstation vizsgára magam készültem fel internetes anyagokból, A Networking Essentials és a Windows in the Enterprise vizsgákhoz önálló tanulásra alkalmas, eredeti MS könyveket vett a cég. A két választható tárgynál adódott az Exchange 5.5 és a Proxy 2.0. Ez utóbbi azért, mert 1999 végén elhagyta a céget az a kolléga, aki a Linuxos tűzfalunkat karbantartotta. Nekünk volt egy Proxy 2.0 licencünk – átálltunk arra. A vizsgára egyébként két anyagot használtam fel, a ProxyFAQ 1.0-át és a proxy súgóját. A két anyagban minden benne volt, ami kellett. Büszke vagyok rá, hogy egyszer sem kellett vizsgát ismételnem, csont nélküli az MCSE címem, még ha ezt nem is jegyzik.

A Proxy 2.0 azért érdekes történet, mert ennek kapcsán tanultam meg Szalontay Zolitól, hogy sohasem azt kell nézned, hogy a legjobb rendszert szedted-e össze, hanem azt, hogy az MEGFELEL-E neked. Nekünk, akkor, az megfelelt. Ahogy megfelelt az NT4-hez tartozó RRAS, hogy VPN-ünk legyen. Szerintem harmadannyit sem költöttünk, mint mások, de ugyanarra a fenyegetettségre ugyanolyan hatékony védelmet építettünk.

A „hozzuk ki a rendszerből, amit csak lehet” láz el is kapott, ennek szép eredménye volt az NT4 automatikus telepítés. Egy Microsoft tanulmányt felhasználva a mai RIS-es telepítéshez kísértetiesen hasonló rendszert hoztunk létre. Floppy, amely betölti a megfelelő hálózati meghajtót, DOS alól hálózat, a merevlemez formázása, NT4 és egyéb telepítendők lemásolása, NT4 unattended telepítés indítása stb.. A végén felállt egy Acrobat Reader-el, Office97-el, Diskeeper Lightal, WinVNCvel, Power Arcieverrel és Symantec Antivírussal ellátott, SP6a-val kiegészített magyar NT4-es munkaállomás, amit még tuningoltunk is egy kicsit. A rendszergazda dolga annyi volt, hogy betette a floppyt, kiválasztotta a hálózat kártya típusát egy menüből (igen, ezt tudni kellett), megadta a gép leendő nevét, majd nyomott egy ENTER-t. Még olyan szépséges dolgokat is varázsoltunk, mint AGP támogatás, amelyet az NT4 csak az SP3-tól tudott, erre építve pedig videókártya felismerés. Szép volt, és így már valóban egységes, tiszta NT4-es környezet felé haladhattunk. (Csupán a notebookokkal gyűlt meg a bajunk: az NT4 köztudottan mostohán bánt ezekkel a szerkentyűkkel.)

A sok-sok technikai vonatkozású történés mellett bőven akadt „nem technikai” jellegű feladatom is. Rengeteg tárgyaláson vettem részt, ahol a feladatom persze a téma műszaki felügyelete volt. Mégis, volt alkalmam megfigyelni, hogyan kell tárgyalni, kérni, elvárni, megállapodni (sőt: viselkedni) ilyen helyzetekben. A főnököm mindenhová magával vitt, én pedig hallgatva is tanultam. A megbeszélések előtt felkészültünk. Kérdéseket írunk össze, taktikát egyeztettünk. Ha szükséges volt koreografáltuk a tárgyalást, elosztottuk, hogy ki mit kérdez, hogyan viselkedik. Később ez kiterjedt a telefonos kapcsolattartásra is. A tárgyalások után leültünk és kiveséztük, hogy hogyan állunk, mit kell még tennünk. Referencia-látogatáson is 1999-ben voltam először. Itt minden a kérdezésen múlik, meg a felkészülésen – ezt is ekkor kellett megtanulni. Meg azt, hogy van ilyen, hogy referencia-látogatás.

Jó iskola a MAL (vagy inkább: a főnököm) a vezetés szempontjából is. Mivel több telephelyen dolgoztunk és nem volt alkalom találkozni a kollégákkal nap, mint nap, ezért kéthetente informatikai vezetői megbeszélést tartottunk (és tartunk ma is), amelyről jegyzőkönyvet készítettünk (készítünk). Ennek kötött formája kizárólag az új és elvégzendő feladatokat tartalmazza, felelőssel, határidővel – hogy tudja mindenki a dolgát. A találkozókon a tényleges feladatok mellett mindenki elmondja, hogy min dolgozik, milyen problémái vannak, ötletek, lehetőségek, események, amelyek a többieket is érdekelhetik. A nyitott és alkotó légkör nélkül a fenti munkákat sem lehetett volna elvégezni.

Fontos megemlíteni, hogy a főnököm már működése elején, tehát jóval megérkezésünk előtt írt egy „IT stratégiát”, amely, ha nem is felel meg egy IT stratégia formai és tartalmi követelményeinek, olyan működési keretet, iránymutatást adott, amely mentén mindenki tudta, hogy honnan és hová tartunk. Ebbe illeszkedett az én technikai-technológiai koncepcióm, és más kollégáimnak a maguk szakterületén végzett munkája is.

Végezetül a 1999-es év vége (a 2000-ik évi „para” mellett) elhozta az első tervezési időszakunkat is. A történelmi tényekhez tartozik, hogy bár mindig is volt CAPEX/OPEX tervezés, kezdetben a hangsúly a beruházások tervezésére esett. Később aztán – főleg az „idők rosszra fordulásával” – egyre inkább előtérbe került a költségek tervezése is.

Egyébként senki ne gondoljon semmi különlegesre. Meg kellett becsülnünk, hogy a következő évben milyen projektjeink lesznek, azoknak milyen beruházási és vonzatai lehetnek. Meg kellett továbbá adni, hogy az adott beruházást vélhetően mikor aktiváljuk, hogy aztán már az azévi amortizációt is kalkulálhassuk. Ezen túl költségoldalon számba kellett venni mind az anyagköltségeinket, a bér jellegű költségeinket, esetleges végkielégítéseket, az igénybe vett szolgáltatásokat, az oktatási költségeket, az amortizációt stb. Mindezt telephelyenként. A kiszámíthatóság ezzel még nem adott, mert mindezen terveket az élet (és a tényleges árbevétel) felülírhatta, mégis, a felsővezetést nem úgy érte egy-egy beruházás, mint derült égből a villámcsapás: benne volt az már az éves tervben is. Azt hiszem a megszerzett ismereteim közül nem értéktelen egy nagyvállalat IT költségstruktúrájának ismerete.

 

Folytatom…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: