TechReady14 – (megkésett) élménybeszámoló – 3

A vasárnap napirendje viszonylag egyszerű volt: abban a hotelben, amelyben laktam, ott is a 35-ik emeleten “Optimized Desktop TSP Summit” napot tartottak nekünk. Mi az Optimized Desktop TSP? A TSP annyit tesz: “Technical Solution Professional”, magyarra fordítva rendszermérnök, és ez a titulusom. Az “Optimized Desktop” (vagy rövidítve OD) pedig arra utal, hogy, mint rendszermérnök, mely technológiai területen dolgozom. Az OD TSP foglalkozik a Windows Desktop operációs rendszerrel, annak mindenféle változatával, a köré tartozó rendszerfelügyelettel, az alkalmazás és desktop virtualizációval, a távoli asztal szolgáltatással és persze a virtuális desktop rendszerekkel (VDI). A Windows új verziójával még kapunk egy szép új feladatot: a Windows táblagépekhez is érteni kell. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az olyan kis leányvállalaknál, mint a miénk, nincs elég erőforrás sok rendszermérnökre, így aztán hozzám tartoznak még az adatközpontok, a szerverek, a szerver virtualizáció és a rendszerfelügyelet is. Nagyobb országokban ezekért a témákért külön Datacenter TSP-k  felelnek.)

Szóval OD TSP esemény. Fent a 35-ik emeleten szédületes a kilátás, készítettem is gyorsan egy videót, mert még egy panoráma kép sem adja vissza a látványt. A háttérzajokból hallható, hogy épp reggelizik a társaság. Kaptunk még egy meglepetést is, egy laptop táskát, ami mellesleg nekem a legjobbkor jött, amúgy is elhasználtam már a három évvel korábban kapott hasonló darabot.

Ez még nem a TechReady, de már itt a termékért felelős programozó és marketing csapat teljes vezetősége. Ők tartják az előadásokat, amelyek megint csak nem teljesen olyanok, mint a TechReady-n. Sokkal interaktívabb. Rengeteg a kérdés- főleg az amerikaiak kérdeznek. Ez is jellemző: amíg nálunk az iskola meg a társadalom módszeresen arra tanít, hogy ne kérdezz, mert az azt jelenti “hülye vagy és nem érted”, az amerikaiakat arra kondícionálják, hogy kérdezzenek minél többet, abból látszik, hogy gondolkodnak és igyekeznek megérteni az elhangzottakat. Ezt van, aki túlzásba is viszi, ami megakasztja az előadást, de itt mindenki türelmes, a lényeg, hogy átmenjen az tudás a fejekbe.

Az előadások vegyesen tartalmaznak technológiai, piacelemzési, kereskedelem-technikai témákat. Ez nem csoda: a TSP az az ember, aki műszaki szempontból válaszolni tud arra a kérdésre: miért a Microsoft megoldását válasszuk? Vagyis: miért Windows és nem Linux desktop? Miért Configuration Manager és nem Zenworks? – és múszaki vonalon: miért vékonykliens és nem PC? Vagy éppen fordítva: miért PC és nem más? stb. Persze leegyszerűsítem a TSP feladatait, de annyiban mégis igaz, hogy nálunk a rendszermérnökök nem kizárólag csak a technológiai szempontból rájuk bízott terméket ismerik. Ismerniük kell a konkurenciát, a piaci trendeket, a várható fejlődési irányokat, a kedvező és kedvezőtlen tanácsadói elemzéseket, költségelemzéseket, egyes architektúrák előnyeit és hátrányait stb. stb. Izgalmas, legalábbis én nagyon szeretem. Visszatérve a nap eseményeihez: a Windows 8-ról gyakorlatilag nem tudtunk meg semmi újat, még azt sem tudtuk meg, hogy mikor fogjuk megtudni az újdonságokat (ez most már ismert: feb. 29.) Volt is ezzel kapcsolatban felzúdulás, pedig a dolog érthető. Leegyszerűsítve a vállalat két részből áll: akik előállítják a terméket, és akik eladják. Bár korábban a két csapat között alig húztak határt információmegosztás szempontjából, mostanra kiderült, hogy ez nem jó modell. Ha a terméket tervezők és előállítók nem készítenek világos kommunikációs tervet, akkor az “eladók” rosszul, rossz hangsúlyokkal, pontatlanul, de legalábbis nem hatékonyan és egységesen adják tovább ezt az ügyfeleknek. Vagyis mindenki, aki nem készíti a terméket, az “fogyasztja”, és ez még akkor is igaz, ha a fogyasztók közül néhányan történetesen a Microsoftnál dolgoznak. Így aztán egy új  világ érkezett el: vannak és lesznek nyilvános próbaverzióink – nem úgy, mint az Apple-nek, amely még csak azt sem közli, min dolgozik – ugyanakkor ezeket a próbaverziókat nyilvános megjelenésük előtt a készítők minden fogyasztóval szemben bizalmasan kezelik. És ha belegondolok ez nem tragédia: ha a Windows 7 ütemezéséből indunk ki, akkor az első információk és kipróbálható példányok majd egy évvel a tényleges megjelenés előtt már elérhetők voltak. Ha ez most is így van, akkor az idő bőven elég, hogy mindent meg lehessen ismerni, meg lehessen tanulni.

Az ilyen találkozó abból a szempontból zseniális, hogy gyakran élénk vita alakul ki egy-egy téma körül. Ugyanazt a munkát végezzük a világ különböző pontjain. És mivel máshol végezzük, más kultúrkörben, más gazdasági környezetben, egy kicsit mindenki másképp végzi el azt, amit végső soron stratégiaként nekünk kitaláltak. Van, ahol a lopott szoftver a gond, máshol az Apple-lel vagy Google-lel való verseny. Egy ilyen beszélgetésen hamar kiderül, hogy egyik vagy másik csapat mit talált ki egy adott helyzetben – ebből azután sokat lehet tanulni. És végső soron ezért jöttünk össze Smile. No, meg persze azért, hogy megismerjük azokat, akik az év során hírlevelekkel, távelőadásokkal segítik a munkánkat. llyenkor lehet kérni. Mi például “Windows to Go” USB meghajtókat kértünk – és kaptunk rá ígéretet is, hogy kapunk (Három nap múlva meg is jöttek. Az ígéret szép szó, meg is tartották.)

Ez a kis bemelegítő előadás-sorozat este fél hatig tartott. Gyorsan ledobtam az újonnan megszerzett táskát a szállodai szobában, aztán a kollégákkal átmentünk a vasárnap esti “Welcome party”-ra. A Techready egy rég bejáratott koreográfia szerint zajlik, ennek első lépése a regisztráció vasárnap déutántól hétfő délelőttig, illetve egy bemelegítő buli szintén vasárnap este. A regisztráció során kapunk egy kártyát egy nyakban hordható kis táskával. Ezt a konferencia minden épületében és helyiségében hordani kell. Akin nem látják, attól kérik a kártyát. Rend a lelke mindennek. A kék szín sem véletlen. A színkódok a szerepeket jelzik. Más kártya színe van a résztvevőknek, az előadóknak, a szervezőknek stb. Ezekkel a kártyákkal regisztrálunk egy-egy előadásra. A regisztráció során a pultnál kaptunk még egy kis zöld szatyrot, meg egy flaskát, amibe hideg italt lehet tölteni. A nyakba akasztható kistáskában még találunk egy részletes térképet az összes épület összes emeletéről és a termek elhelyezkedéséről, meg a programok időpontjáról. Régi motorosoknak nem sok újdonság, de az első alkalmakkor még elő-elő vettem, hasznos holmi.

A “Welcome party” egy állófogadás, finom ételekkel, némi közös programmal, meg sok-sok játékkal. Lehet csocsózni, snookerezni stb. Étel-ital ingyenes, van sör, bor, üdítők, persze. Az ilyen esték arra jók, hogy mindenféle konyha mindenféle apróságait végig lehessen kóstolni. Mi is ezt tettük, amit lehetett kipróbáltunk. A rendezvény eltartott vagy 11-ig. A flaskából ígértem, hogy viszek haza hármat, mindegyik gyerkőcnek. A party végére össze is szedtem még kettőt. Feladat kipipálva. Smile Hazakeveredtünk, aztán eltettük magunkat másnapra. Hétfőtől előadások.

Advertisements

TechReady14 – (megkésett) élménybeszámoló – 2

Józan ésszel tudtam, hogy nem lehet hosszú blogbejegyzéseket írni a TechReady-n. Egyszerűen nincs annyi idő. No de hátha… Hát nem. Most maradt az emlékek itthoni feldolgozása

Seattle, ahol ezt a konferenciát rendezik, valójában nem is olyan nagy város. Kb. 600 000 ember lakja, ami Budapestnek valamivel több mint harmada. Ha a vonzáskörzeteket (Metropolitan area)  is összevetjük, akkor Seattle és Budapest egyforma – 3,3 millió lakos. Az USA metropoliszok között ez a 15.-ik – nem tartozik a legnagyobbak közé, de nem is olyan kicsi. Ha azonban a gazdasági erejét nézzük, akkor már messze nem áll meg semmilyen összehasonlítás Magyarországgal. Olyan cégek központja van itt (mármint Seattle-ben és vonzáskörzetében), mint az Amazon, a Starbucks, a Costco, A Tully’s, a Seattle’s Best Cafe, a Nordstrom, no és persze a Microsoft. Bár sok összehasonlítási alapom nincs, azt mondják, hogy az USA egyik leggazdagabb vidéke ez. Seattle, pechére, óceáni a éghajlatú, ezért 200 feletti az esős napok száma, és talán 300 feletti a felhős napok száma. Hírlik, errefelé van a legtöbb öngyilkosság, amit igazán sajnálnék, mert a vidék gyönyörű.

Mindössze egy napunk maradt városnézésre és akklimatizálódásra. A 9 óra időeltéréshez 2-3 nap átállási idő szükséges, vagyis, bár járjuk a várost, meglehetősen fáradtak vagyunk az első napokban. Felugrottam a kollégáim szállodai szobájába. Őket a Westin nevű hotelben szállásolták el, amely valójában két, henger alakú torony (a képek között lesz majd esti felvétel róla). Bátorfi Zsolti kollégám már évek óta ide kéri magát,  a bejelentkezéskor a recepción pedig valahogy mindig elintézi, hogy a nyugati toronyba kerülhessen, a Space Needle felé néző ablakkal. Nos, valóban pazar látvány, hát még éjszaka a város fényeivel. A Space Needle egyébként Seattle egyik jelképe – számomra a város sci-fi rajongásának egyik legnyilvánvalóbb indikátora. Kb. 180 méter magas, és akár 200 km/h-s szél és 9.1–es földrengést is kibír. Olyan, mint egy űrállomás. Idén nem volt alkalmunk meglátogatni, de pár évvel ezelőtt már voltam fent, azok a képek is elérhetőek a Skydrive mappákban.

A délelőtt tehát mászkálással telt. Előbb a piac felé vettük az irányt, aztán  a régi belvárosban kötöttünk ki. Seattle első igazi kiemelkedése az alaszkai aranylázhoz köthető. Az akkori szerencsét próbálók Seattle-ben gyülekeztek, itt szerezték be a felszerelésüket és indultak azután Alaszkába. Seattle pedig meggazdagodott a sok átutazó vendég felfokozottt fogyasztásától. Az akkori üzletek, boltok, hotelek stb. még ma is állnak, ha némileg meg is változott a funkciójuk. Betértünk az egyik bárba, hogy ebédeljük. Mint kiderült a J&M 1892 óta üzemel, és épp Seattle legrégebbi kocsmája. A kocsma itt “pub” vagy “bar”, és sokkal kultúráltabb hely, mint amit mi kocsmának hívunk. Találóbb étteremnek hívni, bár annyira meg nem előkelő.

Ebéd után az egykori Cadillac Hotelt kerestük, ahol egy ingyenes kiállítást nézhettünk meg az aranylázról. Milyen érdekes, hogy még az ötvenes-hatvanas években is voltak emberek, akik szemtanúként meséltek az ott történtekről. És a visszaemlékezésekből egy ízig-vérig amerikai történet kerekedett ki: felfedezés -  a meggazdagodás lehetősége – kalandvágyó, vállalkozó emberek tömege – igazi kaland – kevés sikeres ember, több, aki sikertelen – végül a meggazdagodni vágyókon meggazdagodó város. A visszaemlékezők többsége élete egyik legnagyobb élményeként írta le a történteket, ami más emberré faragta. Büszke volt, hogy részt vett benne, még az unokáinak is mesélte. Érdekes volt, interaktív, sok-sok információval és tárgyi emlékkel.

Visszafelé hatalmas felhőkarcolók között császkáltunk. Az egyik Seattle város önkormányzatáé. Ha belegondolok, hogy nálunk milyen a városháza belülről…No mindegy. Elsétáltunk egy patinás klub mellett, és érintettük a városi könyvtárat is.

Visszaértünk a szállodába – én elváltam a kollégáktól, mert a Sheraton hotelben kaptam szállást. (Milyen jó kép, látszik, hogy a Westin nincs is messze.) Telefonálás, gépezés, aztán egy korai lefekvés – este nyolckor már nem tudtam nyitva tartani a szemem.

TechReady14 – élménybeszámoló – 1

A TechReady a Microsoft félévenként megrendezett belső konferenciája, ahol többnyire mérnököket és stratégiai tanácsadókat képeznek, illetve látnak el ismeretekkel a közeli jövőben megjelenő újdonságokról. Ez a rendezvény sorban a tizennegyedik. Öt évvel ezelőtt a 4-es sorszámú volt az első, amelyen részt vettem, aztán jött a 6., 9., 11, 13, és most a 14. A rendezvényen kizárólag teljes időben foglalkoztatott Microsoft alkalmazottak (FTE) vehetnek részt, évente egy alkalommal. Én a téli sorozatba kapcsolódtam be, de a 8-as rendezvényt kihagytam és átkerültem a nyári sorozatra. Ez még tavaly nyáron is így volt. Most azonban átkértem magam a téli sávra, és mivel anno csak másfél év után került rám a sor, most fél év után ismét itt vagyok. A TechReady-n elhangzó információk túlnyomó része – belső konferencia lévén – nem nyilvánosak, így a tartalomról nem írhatok. Az eseményről azonban, meg persze a városról nyugodtan lehet írni – hát megosztom az élményeimet.

Az utazás hosszadalmas és fárasztó. 3:45-kor keltem, 4:15-re hívtam a taxit, 5 óra előtt pár perccel értem a reptérre. Több kollégám is megelőzött már akkorra. Gyorsan leadtuk a csomagokat és átestünk az ellenőrzésen, hogy aztán majd egy órát várakozzunk az újonnan épített sky-nemtudommiben. A repülő pontosan, 6:20-kor indult, és 8:30-ra ért Amsterdamban. Amióta Ferihegy nincs “karanténban”, azóta gond nélkül át lehet érni a Seattle-be induló csatlakozásra. Nekünk is bőven volt időnk, megittunk egy kávét, beszélgettünk, aztán nekiveselkedtünk és átestünk az újbóli ellenőrzésen. Ilyenkor általában kettesével-hármasával egy asztalhoz hívnak minket és teljesen ártatlan kérdéseket tesznek fel: mióta ismerjük egymást, hány éve dolgozunk a cégnél, milyen céllal megyünk az USA-ba, egyedül pakoltuk-e a csomagunkat, van-e benne valami, ami nem a miénk stb. stb. Ezután még jön egy digitális “motozás”, aztán elfoglalhatjuk  helyünket a repülőn. Ez alkalommal ügyeltem a korai helyfoglalásra és olyan sortba kértem a jegyet, amelynél volt konnektor, így az egész út alatt használhattam a notebookomat, sőt azon keresztül még a telefonom is tölthettem. Az USA-n belül utazómagasságon használható az Internet is, de nemzetközi járatokon ez nem lehetséges. Az út Amsterrdamból Seattle-be több, mint 10 óra. Ha teheti az ember, akkor próbál aludni pár órát, ez néha sikerül, néha nem. Ha valaki szeretne, lehet videofilmeket nézni, én ezzel ezúttal nem éltem, inkább a számítógépen magammal hozott anyagokat olvasgattam. Amit viszont ajánlatos megtenni, az a tornázás. Az út hosszú, a hely pedig viszonylag szűkös. 10 órát mozdulatlanul ülni nem csak kényelmetlen, de akár veszélyes is lehet, trombózist kaphat az ember lába. Időnként fel lehet (és fel kell) kelni, meg kell mozgatni a tagjainkat.

A megérkezésünk után viszonylag hamar kijutotttunk a gépből, de hosszan várakoztunk az országba való belépésre. Útlevélellenőrzés, digitális ujjlenyomat vétel, arckép készítés, további érdeklődés az ittartózkodás mikéntjéről stb. Miután ezen is átestünk jött még egy mezőgazdasági ellenőrzés  – hoztunk-e élelmiszert, magokat, állatokat stb. az USA-ba. Aztán csomagfelvétel, és túljutottunk a hivatalos szerveken.

Gyorsan kerestünk egy taxit, irány a belváros. Engem a Sheraton hotelben szállásoltak el, amely egyrészt az egyik legjobb szálloda, másrészt a konferencia központhoz a lehető legközelebb van – épp szomszédos vele. Lepakoltam, és már indultam is a városba. Mire megérkeztünk, otthoni idő szerint kb. éjfél volt, itt azonban még csak du. 1 óra. A 9 órányi időeltolódásra át kell állítani a szervezetet, ennek pedig a legjobb módja, ha nem alszunk itteni idő szerint legalább este 10-ig – vagyis magyar idő szerint másnap hétig. Ez összesen kb. 27-28 óra folyamatos fennlétet igényel, amit a fárasztó repülő út után nem könnyű megtenni. Mégis érdemes, mert ha nem állunk át, akkor egyrészt hajnal háromkor felébredünk, másrészt meg a délután előadásokon elalszunk – egyik sem a legjobb dolog.

Valami ilyesmit ettünk, csak a hideg miatt nem a teraszon.

Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk egy rák-specialista étterembe. Egy vödörnyi sült kagylót rákot, homárt, polipot stb. öntöttek ki elénk. Kaptunk egy húskloffolót, azzal lehetett feltörni a királyrák és a többi óriás állat kitin páncélját. El sem tudom mondani, milyen finom volt ez a sok herkenytyű. A fényképezőgépemet sajnos elfelejtettem magammal vinni, de a kollégáim készítettek néhány képet, ha megkapom őket, a többiek közé fogom illeszteni.

Fél öt környékén újabb sétába kezdtünk, végül egy Starbucks-ban kötöttünk ki. Jót kávéztunk, beszélgettünk – de az idő csak lassan telt. Végül olyan este hét körül elváltunk egymástól. A szállodai szobában egy jó meleg fürdőt vettem és még egy kicsit interneteztem, aztán tíz helyett úgy kb. 9-kor elaludtam.

Folytatom…